Kádár Ferenc: Liturgika, Sárospataki Teológiai Műhely Hernád Kiadó – Sárospatak 2013
Az egyik legfrissebben megjelent könyv a Sárospataki Teológiai Műhely kiadásában Kádár Ferenc professzor Liturgika című könyve. A mű ismertetése a hely szűke miatt csak azt a célt szolgáltatja, hogy kedvet csináljon az elolvasására.
Három fontos vonást emelek ki ebből a hatalmas alkotásból. Az első ez: teljes. Ha ez a könyv németül jelent volna meg, akkor azt a címet viselné: Ganzheitliche Liturgik, azaz e tudományág egész területét magában foglalja. Aki e tudományágban szeretne eligazodni és annak egész területét áttekintenie, az vegye kézbe ezt a könyvet. Nem szükséges könyvtárnyi köteteket akár magyar, akár német nyelven áttekinteni, hogy a liturgika minden ágába beletekintsen, mert ebben minden benne van jól tagoltan és jó beosztásban. Ezt azért kell elmondani, mert a magyar gyakorlati teológusok közül is sokan írtak e témáról, de ilyen teljességre igényt tartó mű még nem jelent meg. Benne van az Elvi rész, az Elemi rész, a Konstruktív rész és a Történeti rész.
A második jellemzője az, hogy ez a mű: szép. A liturgika az istentisztelettel foglalkozik, és ez a mű ennek a szépségét mutatja be. Az istentisztelet már az Ószövetségben magában hordta a szépségét. Isten adta a szentsátor tervét, és ez iparművészeti remekmű lett a leírás szerint (Tóth Kálmán). Istent a későbbiekben is lantban, hegedűben, zeneszerszámokban dicsérték, és mindez az Istenben való öröm kifejezése volt. „Teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon” (Zsolt 16,11). Isten szép, és nem lehet más az istentisztelet sem. A szerző úgy írja le a keresztyén istentiszteletet, hogy tartalmában és formájában ez a szépség legyen jelen. Úgy látja ő is, ahogyan a zsoltáríró: „Egyet kérek az Úrtól, ezért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében és nézhessem az Urnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában” (Zsolt 27,4, Károli fordítás). Ezt írja idézetként: „Az istentiszteletet sokkal inkább kiábrázoló cselekménynek kell felfogni mely nem a pedagógia, hanem a művész munkájához hasonlít. E felfogás szerint az istentisztelet ünnep, hiszen az ideális gyülekezet hittartalmának kifejezése történik meg benne” (125). Persze ez az istentiszteletnek csak egyik motivációja.
Harmadik jellemvonása a műnek, hogy a reformáció és a hitvallások gondolatához igazodik, vagyis hasznos. A Heidelbergi Káté sokszor felteszi a kérdést: „Mi hasznod van abból, ha mindezt hiszed?” Arra mutat ez, hogy a hit és az istentisztelet igaz megélése megfogható, szinte realizálható következménnyel, „haszonnal,” azaz belső meggazdagodással jár. Nemhogy elvonna az élettől, hanem életünket tágas térre vezeti, és a létezés nem sejtett gazdagságának a birodalmába mutatja az utat. Az istentisztelet nem egyszerűen öncél – nem azt ábrázolja ki csupán, ami van -, hanem oda vezet tovább, ami eddig nem volt a mienk. (1Kor 2,9) Különösen a reformáció istentisztelete című fejezetben mutatja meg, hogy az istentisztelet szüntelen megújulásra vár. Egyházunk ebben él az ébredéstől egészen napjainkig. A könyv erre a lehetőségre, erre a jövőre villant rá, ez maga a célja. Ebben jut szóhoz az istentisztelet református jellege.
Teljesség – szépség – hasznosság, ez a három vezércsillaga van a műnek, így nekünk is lábaink szövétneke lehet, ha az istentisztelet értelmét kutatjuk.
Szathmáry Sándor
