Tóth Sára: Táncol a por… Írások hitről, spiritualitásról, kultúráról. Harmat Kiadó, Budapest, 2015.

„Tóth Sára irodalomtudós…” Ez az első dolog, amit az érdeklődő a könyv különböző internetoldalakon elérhető ismertetőinek zöméből megtud, s ez akár el is rettenthetné az olvasástól, hiszen valljuk be, egy irodalomtudós esszéit olvasni – nos, ez néha eléggé fárasztó tud lenni. Tóth Sára azonban nem csupán elemző tudósa az irodalomnak, hanem kiváló művelője is. A tudós persze végig jelen van a szövegekben, ám nem valami tolakodó, önmagáért való és saját szövegében mint tükörben önmagába szerelmesedő tudálékosságként találkozunk vele, hanem a tudóst valóban tudóssá tevő analízisben. A kötet minden írását áthatja ez az attitűd. Minden szöveg választott tárgyának mélyére viszi az olvasót, ahhoz a ponthoz, ahol a dolgok elválnak, ahol a megszokott, megrögzött, megszürkült, másodlagos jelentésrétegek alatt az van, amit elsődlegesnek lehet nevezni. Ez az elsődleges sokszor élményszerűen jelenik meg. Különösen a hittel, spiritualitással kapcsolatos esszékben érhető tetten az, hogy ehhez az elsődlegeshez az Egyetlennel való találkozáson, a Numinózus előtti térdhajtáson keresztül jut el a szerző, s az elsődleges felfedezése ebből az élményből táplálkozik. Ezt azonban nem abból tudjuk meg, hogy az írások élményközpontúak lennének, sőt személyes élményéről viszonylag szűkszavúan számol be Tóth Sára. Sokkal inkább arról van szó, hogy az olvasás során valami sajátos derűt érzünk s kerít hatalmába bennünket, mely még a legkomolyabb szövegekben is jelen van. Nem az optimista ember derűje ez, hanem azé az emberé, aki megtalálta a dolgok mélyén az Egyetlent, s aki ezért nem fél analitikusan viszonyulni sem a világ, sem önmaga, sem a hit, sem az egyház, sem a művészet mélységeihez, mert megtapasztalta már, hogy végül mindenek mélyén Őt találja. Ez a tapasztalat mégsem teszi a szerzőt elbizakodottá, mindentudóvá és provokatívvá. A szex és a szentség kapcsolatát elemző esszéjében írja: „Az evangélium azt sejteti, hogy aki kielégített, sikeres és gazdag, az gyakran lezárul és megkeményedik, viszont aki „éhezik és szomjazik”, nagyobb az esélye arra, hogy megnyíljon az igaz szeretetre és az Isten országára.” (118-119. oldal) Ez az éhezés és szomjazás jellemzi a szövegeket, ezzel indul el minden analízis, mert mind máshogy, más úton, más tapasztalatokat rejtve vezet az Egyetlenhez. Ezért kérdez minduntalan, ezért nyúl bátran – és a manapság luxusnak számító őszinteséggel – olyan témákhoz is, melyekre egy „jó reformátusnak” olykor gondolni sem szabad. A kötet számos erénye közül azért ezeket emeltem ki, mert ezek írják talán leginkább körül azt  a – egyik lehetséges – szerepet, melynek megvalósításaként e szövegek értelmezhetőek: a kritikájával és alkotó munkájával közösségét és Isten országát építő református értelmiségi szerepét. Az értelmiségre rossz idők járnak manapság. A társadalom – és az egyház – nehezen viseli a kritikát, és nem értékeli azokat sem, akik alkotásaikkal értéket teremtenek. Mégis születnek értékek, olyanok, mint ez a könyv, melyet jó szívvel ajánlok az olvasók figyelmébe.

Nagy Károly Zsolt